Amikor egy saját magunk által boldognak vélt kapcsolatban élünk, a megdöbbentő meglepetés erejével hat mindannyiunkra, ha váratlanul kiderül: a másik fél nem ugyanígy élte meg ezt a helyzetet.
Magam is nehezen dolgoztam fel, mikor három év együttélés és egy fantasztikusan jól sikerült péntek éjszakai bulizás után, akkori párom másnap reggel közölte velem, hogy ennyi. Nem akar tovább velem élni. Idiótának tűnő érveket sorakoztatott fel: nem figyelek rá, csak a saját munkám, problémáim érdekelnek, és hasonlók. Akkor is éreztem, hogy ezek valószínűleg nem a valódi okai annak, hogy különválva folytatjuk ezentúl életünk. De az ok a végeredményt tekintve mellékes. És a saját lelkiismeretével mindenkinek magának kell elszámolnia.
Egyedül lenni valakinek, aki mindig hosszantartó párkapcsolatokban élt, borzalmas. Épp túl voltam egy lakásvásárláson, felújításon. Bár az összes szükséges dolgot én vettem meg, együtt választottunk ki szinte mindent, a falak színétől az utolsó konyhaszékig. Aznap költöztünk volna be, mikor bejelentette: vége. Valami rossz filmben láttam egyszer hasonlót.
Rettenetesen éreztem magam, hiszen mindent azért tettem, azért dolgoztam rengeteget, veszekedtem a festővel, az asztalossal, hogy a lakás mielőbb elkészüljön és egy olyan otthonba költözhessünk, ahol mindketten jól érezzük majd magunkat.
Leírhatatlan, amit éreztem, nem is próbálkozom vele. De az élet körülöttem folytatódott és nem tehettem meg, hogy ne sodródjam tovább vele. Nehéz volt minden. A reggelek keservesen indultak mindennap, alig aludtam mégsem éreztem fáradtnak magam, csak iszonyatosan feszültnek. Sokszor a munkahelyemen is váratlanul rám tört a sírás. Hetekig nem ettem szinte semmit. Nem voltam éhes.
Annyi előnyét elkönyvelhetem ennek a helyzetnek, hogy rengeteg, addig fel sem tett kérdésemre választ kaptam. Megtudhattam, kik az igaz barátaim, hogy a főnökömnek az általános látszat ellenére mégiscsak van szíve és érzései, hogy a szüleim mennyire aggódnak értem, és a legfontosabbat, hogy egyedül is meg tudok oldani mindent.
Két-három hónap elteltével, már egészen jól éreztem magam, újra érdekelt, hogy kik jönnek szembe az utcán, tudtam lelkesedni a munkámért, elkezdtem szórakozni járni, és egyszercsak – emlékszem, egy szerdai napon – nevetni is képes voltam megint.
A szakítás azonban nem bizonyult véglegesnek. Kezdtem rájönni, hogy valószínűleg mégis igaz lehet, hogy mindig a nők döntenek mindenben.
De ez már egy másik történet.
