Valahogy ma nem vagyok jól... Csak pörgetem az agyam mindenen. Mindenen, amin munkaidőben nem kéne. Mert dolgom az éppen volna bőven, de most szívesebben sülnék szét akár egy kukoricatáblában is kapálás közben, minthogy itt üljek, ebben a kellemesen hűvös, csendes irodában.
Még mindig próbálom megérteni, amit valószínűleg sosem fogok. Megkísérelek rájönni arra, miért van az, hogy valaki egyik pillanatban kedves, gyengéd, odafigyel rám, aztán csak úgy eltűnik, mint a kámfor... Ennyire sok dolga azért talán nincs senkinek, hogy egy sms-t se tudjon írni...
Egy fantasztikus 2 héttel ezelőtti éjszaka óta nem láttam. Virtuálisan beszélgettünk, amit akkor nagyon pozitívan ítéltem meg. Tetszett amiket írt, ahogyan írta. Aztán a következő találkozó elmaradt. Írta, hogy majd bepótoljuk. Írtam oké, rendben, várom, hogy jelentkezzen. Na azóta semmi...
Persze a barátok vigasztalnak, hogy ezzel saját magát minősíti.
Már bele is törődtem, hogy ebből minden lehet már, csak egy normális lapcsolat nem.
De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy én még annyit sem érek ennek az embernek, hogy úgy rendesen elküldjön a francba, vagy közölje, hogy ennyi szivi, jó volt veled az ágyban, de nem akarok tőled semmit.
Most persze megint jönnek az önértékelési zavaraim, a kisebbrendűségi komplexusom, a bizonytalanság-érzet stb. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a munkámat sem tudom majd úgy végezni, ahogy kellene, mert egyfolytában ezen jár az agyam, hogy mivel érdemeltem én ezt ki? Ördögi kör...
Nah, megpróbálom leállítani magam és koncentrálni arra, amire kell. Elvégre ahol most ülök, az egy munkahely és legkevésbé sem azzal kellene most foglalkoznom, hogy blogolok...
