"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj."
Ez volt az utolsó üzeneted. Nyomtatásban és virtuálisan is elküldted sokunknak. Igyekszünk betartani és kérlek ne haragudj, hogy ma, mikor utoljára "találkozhattunk" Veled, nem sikerült. Megpróbáltuk. Sokezren egyszerre. De nem ment. Bocsánat érte.
Nekem legelőször mindig az jut Rólad eszembe, mikor még főiskolás korunkban, ki tudja miképp mertük ezt bevállalni, de megszerveztünk, rendeztünk, lebonyolítottunk egy háromnapos fesztivált. Ma - pedig azóta rengeteg tapasztalat van a hátam mögött- nem merném bevállalni ugyanezt. Most érzem csak, hogy még ez a tapasztalat is kevés ahhoz, hogy rászánjam magam ilyesmire. Akkor a vaksötét mélységbe ugrottunk mindannyian, de Te ott voltál, és fogtad a kezünk. Szeretetből segítettél munkáddal, mert talán még nálunk is jobban elhitted, hogy nekünk igenis ezt kell csinálni. Köszönöm.
Aztán pár évig másfelé vitt az utam, de mikor (most már úgy tűnik végleg) visszatévelyedtem erre az útra, ismét találkoztunk. Sok-sok eseményen hallhattam bársonyos, nőket megigéző hangod, és bevallom, sokszor sajnáltam is, hogy csak annyi ideig, és magamban morgolódtam, hogy miért nem Téged hallak este a műsorelőzetesekben, vagy a híradóban. Most már nem hallhatom.
Utoljára a kiállításon találkoztunk. Tudod melyiken. Rengetegen voltunk, alig lehetett levegőt kapni. szerintem ha a képek birtokosa látta volna ezt, az életben soha nem adta volna oda a festményeket, hogy kitegyék.
Nagyon akartuk, hogy minden a régi legyen. Nagyon akartad Te is. Tudom.
De az Isten, a Sors, vagy nem is tudom mi, nem engedte. Csak ezzel tudom megmagyarázni, mert az nem lehet, hogy mi nem akartuk eléggé. Ha csak az akaratunkon múlik, akkor biztosan még vagy száz évig hallhattuk volna a hangod, és lett volna elég időnk példát venni Rólad.
Példát venni Rólad és megtanulni Tőled, hogy a mi világunkban és egyáltalán ebben az egész rohanó, zűrzavaros, válságos, kegyetlen, törtető, akarnok, önző, emberi érzéseket kiégető világban is lehet úgy élni, hogy nem bántunk senkit, soha nem emeljük fel a hangunkat és még a legőrültebb legstresszesebb pillanatban sem hagyja el a szánkat semmilyen káromkodás.
Ma megállt az idő egy pillanatra. Esélyt kaptam, hogy elgondolkozzam a dolgok fontosságán, és azon, hogy hol van a helyem ebben a világban. Talán át is értékeltem sokmindent. Talán magamévá tehetek valamit abból, ahogy éltél. Én igyekezni fogok. Az élet zajlik tovább.
Holnap folytatódik minden, hisz tudod milyen ez. Mégsem lesz minden ugyanaz, mert bár minden folytatódik, nem lehet többé semmi sem ugyanúgy. Nem vagy itt. Meg kell szoknunk ezt is.
Tanítottál és tanítasz még most is. Méltóságra, szeretetre, nyugalomra, egymás megbecsülésére.
És arra, hogy megálljunk kicsit.
Ez az utolsó lecke nem kellett volna.
Isten Veled!
Ui.: Ma egész nap szakadt az eső. És most is. De akkor, arra a két órára elállt. Kisütött a nap. De biztosan tudod. Szerintem csoda volt. Ahogy Te is.
