12 évnyi vezetés után, megkaptam az első bírságomat.
Reggel azt nem írtam, hogy igazából autóval indultunk bele az éjszakába, de rábeszéltek, hogy igyak én is valamit, ne üdítőzzek már ott egyedül és inkább menjünk haza taxival.

Vettem is parkolójegyet. Az összes fém pénzünket beledobáltam az automatába, de így is csak reggel 10 óráig kaptam parkolóidőt.

Mondanom sem kell, hogy a reggel 5-kor történt lefekvés után nem igazán bírtam felkelni, mikor meg sikerült, pont lekéstem a buszt amivel mennem kellett volna.

Végre megérkezett a következő. A sofőr persze nem tudott visszaadni, mikor jegyet kértem, és egy pillanatig azt hittem, hogy most ingyen fogok buszozni. Utána pedig azt, hogy le kell szállnom, mert ha nincs jegyem, akkor nem vihet el. Végül azt ajánlotta, próbáljam az utasoknál felváltani a pénzemet.

Egy 50-es férfi kisgyerekkel remek választásnak tűnt, de mire összeszámolta a pénzeit, kiderült, hogy nincs egészen annyi, amennyi kellene. Gondolom addigra már lerítt a fejemről a totális kétségbeesés, úgyhogy végül adott egy elővételben megvett buszjegyet.

Cserébe viszont végighallgathattam, hogy ő hogyan tanult meg síelni, és egyéb általa mókásnak vélt történeteket.A buszon meg ráadásul meleg volt. Lehet, hogy csak 20 fok van, tegnap meg volt 35, de azért fűteni nem kéne. Legalábbis a másnaposságomnak ez nem esett jól.

Végre leszálltam a friss levegőre, és sétáltam  a kocsi felé. Nem siettem. Valahogy éreztem, hogy már úgyis elkéstem. A büntetés kiállításának időpontja majdnem egy órával azután volt, hogy lejárt a jegyem. Ez kicsit vigasztalt, hogy kaptam egy esélyt a parkolóőrtől, hátha visszaérek, mire megint ott ellenőriz. Még láttam a sor végén, hogy most fejezi be annak a szakasznak az átnézését, ahol álltam. ha 5 autóval előbb érkezem, vagy annyival hátrébb állok meg, megúsztam volna.

Gyorsan el is mentem befizetni, mert hétköznap mindig rengetegen vannak az ügyfélszolgálatokon.

Hát ez van. Legközelebb majd parkolóházba viszem, ha ilyen van.

Nos, barátosnőmmel, a ma, vagyis inkább tegnapi strandolás után elhatároztuk, hogy kimozdulunk és elmegyünk kicsit szórakozni. Úgy terveztük kiülünk valami teraszra és hagyjuk, hogy körüldongjanak minket a jóképű, egyedülálló pasik.

Hát..legalább terveink voltak.

Ahova elsősorban be szerettünk volna ülni fullon volt. Meg az összes többi is a környéken. Így hát jobb híján egy leanderekkel elszeparált belvárosi teraszon sikerült magamba borítanom egy gin-tonicot, neki meg egy vodka-juice-t. El is vihorásztunk rajta, hogy ahol ülünk, inkább tűnik alkalmas helyszínnek egy romantikus elsőrandihoz, mint pasivadászathoz. Ha eddig nem vett észre minket senki, na itt tuti, hogy nem fog.

Váratlanul, pedig nem is kértük, hozták a számlát. Így hát továbbáltunk.

A következő hely nagyon mókás volt. Régi színész kocsma, mostanra szépen felújítva, hangulatos kis terasszal. A gond csak az volt, hogy a nekünk tetsző pasik, kb. 3-4 terasznyi távolságra voltak tőlünk. Ahol persze nem volt hely. Itt viszont legalább ki volt írva a mosdóban a tükörre, hogy: "Ma nagyon jól nézel ki!" :D

Miután itt is iszogattunk kicsit, átmentünk egy újabb helyre, hogy majd talán ott megtörténik valamelyikünkkel a csoda és ránktalál a szerelem. Vagy ha az nem is, legalább valaki, akihez oda lehet bújni ma éjjel.

Nem is részletezném nagyon. a hely totál üres, valami lánybúcsús csapat volt meg kb. 8-10 hím egyed, akiken nam nagyon látszott, hoyg ismerkedni jöttek volna ma este.

Végül csak akadt egy, akit én 5 évvel idősebbnek nézetm a koránál, és mikor rákérdezett, hogy szerintem hány éves, frankón bemondtam a 40-et. Először helyeske és vicces volt, ahogy próbálta kibarchobázni, melyikünk mit dolgozik, de aztán átment a beszélgetés egyfajta pszichoanaízisbe, hogy vajon mi lehet az oka, hogy két ilyen nő, mint mi egyedül van.

Én már ekkor besokalltam, de nem lehetett lerázni.
Jött velünk mindenhová, végül, mikor hívtunk taxit magunknak és beültünk kopott csak le.

Nem értem, hogy mért mindig oylanok találnak meg, akik nem kellenek, és én mért olyanokért rajongok, akiknek meg én nem vagyok mefelelő valamiért...

Úgyhogy most mikor végre itthon vagyok rögtön írtam is ez előtt a post előtt egy kis szösszenetet a legutóbbi partneremnek (na oké, szexpartner, de utálom ezt a szót), hogy bocsi a múltkoriért, de ha legközelebb nem aznap szól, mikor találkozni akar, hanem minimum eggyel előtte, esetleg lehet róla szó.

Tényleg nem vagyok normális...

Reggel 5 óra lesz midjárt én meg ezt a szart írom.

Berúgtam volna?

Na sebaj, ha magmhoz térek reggel majd elolvasom. Legfeljebb kitörlöm.

Ma csak egyig dolgoztam. Péntek rövid nap szerencsére. Igyekeztem minél több melót belezsúfolni a napba, sőt még olyat is sikerült, ami be sem volt tervezve mára. Mikor végeztem rögtön robogtam egy barátnőmért és kiautóztunk a tópartra napozni, ha már holnaptól úgyis rossz időt mondanak.

Persze másról sem szólt a délután, csak annak fejtegetéséről, hogy vajon miért nincs elég önbizalmunk. Az önbizalomhiány enyhítésére, elkezdtük intenzíven figyelni a párocskákat a strandon és meg kellett állapítanunk, hogy a többség esztétikailag egyáltalán nem stimmel,  mégis láthatóan jól megvannak.

Néhány esetben nem is értettem, hogy egy-egy csaj, hogyan képzelhette valaha is, hogy ő és a pasija közt lesz egyáltalán valami. 100 pontos faszik flangáltak az orrunk előtt olyan nőkkel, akikhez képest az én 65 kilóm topmodell alkatnak számít.

És ezzel ki is végeztetett a jó pasik kategória. Az összes többi, aki egyedül vagy haverokkal volt, nagy része csak akkor jöhetne számításba, ha már holnap legalább öt évvel idősebben ébrednének fel.

Ennek megállapításával pedig már el is érkeztünk örök problémánkhoz: a korban hozzánk illő férfiak tartós kapcsolatban élnek, vagy már házasak, de legalábbis már elváltak, rosszabb esetben már gyerekük is van, vagy ha ezek közül egyik sem, sőt, teljesen szinglik, na, akkor ott már valami nem stimmel. Egy pasi, aki azért kinéz valahogy, jó nem egy Brad Pitt vagy ilyesmi, csak legalább nem kancsal, nincsenek nyúlfogai, és nincs senkije, az tapasztalataink szerint felettébb gyanús. Tuti van valami flúgja, bogara, ki hogy nevezi, vagy egy mama kedvence, legrosszabb eserben annyira összetörte a szívét valami nőstényállat, hogy igazából nem is barátnőt, vagy társat keres magának, hanem egy pszichoterapeutát, aki legalább ingyen van.

Tavaly nyáron például, kb. másfél hónapig jártam egy sráccal. Első blikkre minden stimmelt vele. Nem volt egy kimondottan jóképű, és a teste sem volt szétgyúrva, meg a szeme sem volt kék, ami nekem a gyengém, de azért értelmesen el tudtam vele dumálni, nevetgélni. Jó így utólag visszagondolva a humora sem volt valami fergeteges, de elment.

Eleinte azt gondoltam, csak nagyon a kedvemben akar járni, azért kell mindent nekem eldönteni, attól kezdve, hogy mit nézzünk meg a moziban, egész addig, hogy hova menjünk vacsizni. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem erről van szó. Egyszerűen egy önállótlan, az élet gyakorlati dolgaihoz nulla affinitással rendelkező ember volt. Nem is akartam elhinni, mikor mondta, hogy ő még soha egy csekket nem adott fel a postán, azt sem tudja hogyan kell. 30! évesen!!! Először röhögtem rajta, de mikor elmondta még azt is, hogy ha a szülei elutaznak nyaralni, az anyja mindig előre megfőzi neki a kajákat két hétre, mert ő még arra sem képes, hogy egy rántottát elkészítsen magának, na akkor kiakadtam.

Mondjuk gyanús lehetett volna, hogy még mindig a szülőkkel lakik, hiszen műszaki diplomájával, két nyelvvizsgával és egy szuper jól fizető állással simán megengedhetett volna magának legalább egy albérletet, de ha a kocsiját nézem, szerintem egy lakást is.

Igazából egy határozatlan, igazi tutyi-mutyi alak volt, aki azt hitte elég bevillantania a kocsijával és elcsöppennek tőle a csajok. Ez volt az egyetlen pozitív tulajdonsága. Az autó. De még ez sem adott neki elég önbizalmat, pedig elég nagy kocsi volt és a pasiknál ez általában használ. De neki még egy tank is kevés lett volna.

Nem is értem mit láttam benne valaha is...

Ami végleg meggyőzött arról, hogy ennek nincs értelme, az az ágyban nyújtott teljesítménye volt. Az egyik legrosszabb szerető volt, akivel valaha is összehozott a sors. Nem arról van szó, hogy túl rövidek lettek volna az akciók, sőt olykor azt kívántam, bárcsak egy-két percig tartana inkább. Fantáziátlan volt, unalmas és izzadt.

Barátnőim persze azóta is emlegetik, hogy a kezemben volt Isten lába (jó egszisztencia, megbízható férfi) én meg lapátra tettem, de erre még mindig azt mondom, hogy akkor inkább egyedül és akár az éhhalál szélén, csak vele ne! Igaz jövőre már harminc leszek, de még nem érzem magam annyira öregnek, hogy egzisztenciális megfontolásból válasszam ki azt az embert, akivel együtt akaraok élni.

Bár lehet meg kéne fontolni? A mai világban ez is lehet egy szempont. Valakinek. Az a baj, hogy én még mindig romantikus vagyok, és bármin is mentem keresztül a kapcsolataimban, még mindig hiszek a szerelemben. És vágyakozom arra, hogy rámtaláljon.

Nem baj, ha nincs semmije, vagy nem jóképű, az sem baj ha se nem jóképű, se nem gazdag, csak legyen ...Olyan...Olyan, amilyennek lennie kell...

Létezik vajon?...............