Szóval...
Nem is gondoltam, hogy erről ilyen nehéz lesz írni...
Csak ülök itt már vagy negyed órája és próbálom kitalálni, hogyan lehet szépen megfogalmazni azt, hogy a volt pasim szeretője lettem. Nehéz ügy, pláne, hogy ki nem állhatom ezt a szót.

Szerető.Mocskos, züllött, kétszínű, átkozott, szánalmas, undorító és még ehhez hasonló gondolatok jutnak eszembe, ha ezt hallom, vagy látom leírva.

Azt gondoltam soha nem leszek ilyen helyzetben. Láttam sokakat szenvedni emiatt. Láttam a szűnni nem akaró reménykedéseket, az önámítást és a történések megszállottan történő elemzését és megmagyarázását annak, hogy "tudom, hogy szeret".

Nem értettem, hogy annyi nyilvánvaló dolog ellenére, hogy képesek emberek elhinni, hogy a másik szereti őket. Hiszen nem láttam, hallottam mást, csak a szenvedést, a találkozók körülményes megszervezését, az állandó szorongást a lebukástól. Ép ésszel egyszerűen nevetséges volt.

És mégis megtörtént.

Akkor kezdődött, amikor már épp kezdtem jól lenni. Egy gyógynövényekből álló, recept nélkül kapható hangulatjavító bogyó és az eltelt pár hónap segítségével enyhültek a lelki fájdalmak. Észrevettem, hogy megnéznek a férfiak. Élveztem, hogy visszamosolygok rájuk. Új ruhákat vettem, újra kihúztam magam járás közben és lassanként újra embernek, mindenekfelett pedig nőnek éreztem magam, nem pedig egy takonnyal telefújt papírzsebkendőnek, ami már nem jó semmire és kihajították a szemétbe.

És akkor, a meló utáni kajavásárlás közben, a zöldségosztály közepén megszólalt a telefonom. Ő volt az. Ő, aki képes volt egyik napról a másikra, mindenféle veszekedés, ajtócsapkodás nélkül, közönyös hangon-mintha csak kérne tíz deka párizsit-közölni velem, hogy ennyi, vége.

Ő volt az. Aki miatt ezek után két hét alatt tíz kilót fogytam és kis híján alkoholista lettem. Akinek köszönhetően hátomnaponta egyszer sikerült csak magamba erőltetni egy kiflicsücsköt. Azt is csak azért tuszkoltam le a gyomromba, mert tudtam, másképp rövid időn belül a kórházban kötök ki. Én pedig utálom a kórház-szagot.

A szakítás után hónapokig az életem nem állt másból, minthogy reggel, miután persze hánytam az előző este megivott szesztől, zombiként elmentem dolgozni. Párszor elbújdokoltam a mosdóba még dagadtabbra sírni a szemeimet. Alig vártam, hogy leteljen a munkaidő. Aztán mikor végre 4 óra lett nem tudtam mit kezdjek magammal. Mégsem siránkozhattam minden áldott nap a barátaimnak, vagy anyámnak, vagy az ő anyjának-aki meg kell mondani sokáig mellettem állt és igyekezett segíteni, hogy feldolgozzam a fia szemétségét. Boltba nem igen jártam, ha igen legfeljebb vörösbort, sangriát, vagy martinit vettem. Ezeket aztán délután és este szépen el is fogyasztottam, miközben még jobban sajnáltam magam. Olykor akadt valaki, akivel tudtam hajnalig is inni. Jó volt, mert így annál később kellett aludni mennem. Reggel aztán kezdődött minden előlről.

Szóval, ott a zöldségrészleg kellős közepén látom, hogy kiírja a nevét a telefon.
Nem tudtam mit gondoljak. Talán akkor valahol mélyen, megint elkezdtem hinni benne, hogy biztos megbánta és visszacsinálná már az egészet.

Közönyösen belehallóztam a telefonba. Meg is lepte. Azt hitte, hogy kitöröltem a számát és nem is tudtam ki hív. Az idióta. Nagyon jól tudhatta volna, hogy fejből tudom a számát.

Kérdezősködött, hogy mi van velem, hogy vagyok. Azért ez tényleg pofátlanság. Mintha csak minden ok nélkül agyonvernék valakit az utcán, aztán két hónap múlva megkeresem és megkérdem, levették-e már a fekvőgipszét.

Lényeg, hogy ezek után többször hívott és egyszer találkoztunk.

Mai napig sem értem, hogyan tudtam ebbe belemenni. Azt is el kellett volna felejtenem, hogy ismertem valaha. De erre még van mentségem magam előtt. Akkor még nem tudtam, hogy már van valakije. Igazából csak azután mondta el, hogy már jónéhányszor újra bebújt az ágyamba, míg egy alkalommal könnyek közt bevallotta, hogy találkozott valakivel. Hiába. A férfiak nagy színészek, ha a jó szexért kell bömbölni.

De akkor már késő volt. Mire ezt elmondta, már megint nem láttam mást rajta kívül. Addigra újra sikerült olyan szinten magához láncolnia a lelkemet, hogy tudhatta jól, nem fogok kilépni.

Több, mint egy év következett így. Bújkálással, rengeteg veszekedéssel. Egyre többet bántottuk egymást. Egyszer még azt is megtetem, hogy az iwiw-ről kinyomtattam a nője képét és mire jött, kitettem a konyhába a hűtőszekrényre. Gondoltam úgyis jelen van az életemben, akkor már nehogy ő elfelejthesse.

Szemét dolog volt. Tudom. De mikor már semmi nem változik és kezded felfogni, hogy nem is fog, akkor olyan dolgokra leszel képes, amire nem is gondoltál volna.

Tudtam mik a hibái, és azt is, hogy ha ezekkel szembesítem, azzal bánthatom legjobban. Azt akartam, hogy annyira szenvedjen, mint én.

Mivel nem ápolt túl jó kapcsolatot az apjával, egy alkalommal azt mondtam neki: "Tudod mért utálod annyira az apádat? Azért, mert pontosan olyan vagy, mint ő. Saját magadat gyűlölöd benne. Tönkretette anyád életét azzal, hogy állandóan szeretőt tartott. Anyád eltűrte ezt neki, hisz a mai napig is együtt vannak. Ezért várod te is azt, hogy én befogjam a pofámat és csak várjam mindennap, hogy épp van-e kedved hozzám. Gusztustalan vagy!"

Sejthető, hogy ezután rettenetes veszekedés, kiabálás, egymás további sértegetése következett.

Persze egy darabig mindig kibékültünk. Már ha ezt lehet annak nevezni.

Valahogy újra és újra elhitette, hogy egyszer vége lesz ennek és mi megint együtt leszünk. Úgy, mint azelőtt.

de mindig volt valami ok, ami miatt nem lehetett. Először azért, mert hiszen még alig randiztak, ennyire az elején mit lehet mondani, mért legyen vége? Aztán: most nem lehet, de nem mondhatom el miért. Végül kiderült, hogy ráíratott a nőre valami ingatlant. Lenoymoztam. Ez igaz volt. Persze ez csak kényszer és már nyomozza, hogy hogyan lehetne valahogy levenni róla. De ez nagyon sokba kerülne, neki erre nincs pénze. A  lánynak mégis lett hirtelen még egy üzlete is, mert már unta a munkáját és nem keresett jól. Érdekes, hogy akkor az a bolt mégis miből lett vajon?

Aztán nagyon beteg a csaj anyja. Hát hittem is, nem is. Végül szegény mama meghalt. Tudtam a temetés napját, de nem tőle. Azon a napon, mikor szegény mamit temették, nem a halotti torra ment utána, hanem hozzám jött dugni. Jött volna. De nem értem rá. Ezt mondtam a telefonban, mikor hívott. Később mikor lehiggadtam és pár nap után megkérdeztem, ezt mégis hogy gondolta, semmi normális magyarázatot nem tudott adni. Akkor már inkább gondoltam egy gusztustalan féregnek, mint valakinek, akiért érdemes volna tovább küzdeni.

Szép lassan eljutottam oda, hogy nem azt nem tudtam már elképzelni, hogy nélküle kell élnem, már azt nem tudtam elképzelni, hogy vele.

Megvetettem. Egy szánalmas, lelketlen valakinek láttam már, nem is embernek.

Elküldtem. Én. Én, aki annyit küzdöttem azért, hogy újra engem válasszon. Sokat szenvedtem, mire ezt meg tudtam tenni. de végül könnyebb volt, mint gondoltam. És ezt neki köszönhetem.

Ők, amennyire tudom, ma is együtt vannak. De hogy nem csak ketten, abban biztos vagyok. Ő az a típusú fér(eg)fi, akinek egy nő nem elég.

Büszke voltam magamra és mérges is egyszerre, hogy ezt megtette velem. Bár ha jobban belegondolok, saját magammal tettem. Mert az én agyamat is elborította az a valami, ami a szeretők agyába befészkeli magát. Már megértettem őket. És akkor megfogadtam, ezt soha többé nem teheti velem senki, és nem tehetem meg magammal.

De nem így lett. Most már azt is értem, hogy miért mondják: soha ne mondd, hogy soha.